A csapat reggeli után bevág az őserdőbe. Anti és Béla kint maradnak inkább a parton, pecázni. Mi a két vezetőnkkel: Ricoval és Maurice-vel bevetjük magunkat a jungelbe. Elég lassan lehetett haladni az előttünk ágakkal, lelógó liánoktól sűrűn benőtt esőerdőben. Maurice egy jókora macsétával vágta előttünk az utat. Sajnos állatokat nem sikerült megpillantani, de rengeteg érdekes növényt - köztük (krokodil-fát) láttunk. Viszont nem számítottunk a mossquitokra; rettenetesen összemartak mindenkit, hiába mondta a vezetőnk, használjuk a szúnyog-riasztókat. Észrevétlenül és kíméletlenül marták karunkat, lábszárunkat... Átkeltünk egy kisebb patakon, volt aki nem úszta meg száraz lábbal az átjutást.

Vezetőnk kissé eltévedt, így mi is körbe-körbe járkálva igyekeztünk rátalálni  a kivezető útra. Nagy nehezen meghallottuk a távolban a folyó hangját; arrafelé indulva végül jól elfáradva kitaláltunk a sűrűből.  A 98 fokos páratartalom  miatt igencsak megizzadva, szomjasan értünk ki a táborhoz; ahol a szakácsnő - mivel is? - egy jégkockával behűtött, isteni limonádéval várt bennünket!  Csak találgatni tudtuk, a jungel közepén honnan szerzett jeget? 

 Nem sok sikerrel jártak a fiuk sem a pecázást illetően, egy árva kis harcsát sikerült csak fogniuk, amit a szakácsnő fia este meg is sütött. Közben elkészült az ebéd is; mindenki éhesen vetette magát a kajára, amit a homokba rakott, óriási falevekre terítettek.  Állítom, h ilyen jóízűt régen ettünk, mert mindenki megette az utolsó cseppig, ami a tányérján volt. Csodák csodájára semmi bajunk nem lett, (hasmenés) pedig a sáros folyóból hozott vízben mosogatott el a szakácsunk...

Délután felcsónakáztunk a zúgóhoz, ahol pár bátor ember: Zsóka, Tünde, Anti, Rico - óvatosan bemerészkedtek a sárga, iszapos, gyors sodrású vízbe; de előbb köveket dobáltak maguk elé, a fenéken lapuló édesvízi tüskés ráják miatt, elijesztve azokat.  A zúgón aztán szépen leereszkedtek egymás után a táborig; fejük felett összeért a fák lombja, akár a baldachin... Estig többször bemenekültünk a folyóba, a kíméletlenül csípő mossquitok elől. Ezen az éjszakán kicsit jobban aludtunk a kemény, levegőtlen sátorban.

A szomszédaink: Béla és Mariann  nagyon szenvedtek, mert nekik még szúnyoghálójuk sem volt; viszont a vérszívók miatt kénytelenek voltak teljesen lehúzni a zipzárt; így aztán levegő sem jutott be... hasonló egy forró szaunához !

    A délelőtt lötyögéssel telt. Szemerkélt az eső, de legalább a mellettünk lévő fákon 6 db ara-papagáj várta, h kisüssön a nap. Ezeket fényképeztük, meg egy kisméretű pávát.

Közben lebontottuk a tábort, majd ebéd után elindultunk  felfelé a folyón… Másfél órás hajózás után kikötöttünk egy nagy szigeten. A part kb 10 m magas volt, csak létrán lehetett felmászni, de a többit az agyagba vájt lyukakon át mászva,  gyökerekbe kapaszkodva kellett  megtenni.

A szigetet 60 éve egy francia vette meg; Ő már nem él, de az örökösök fenntartják az épületeket egy odaköltöztetett család segítségével. Láttunk kávé- és mangófát, csirkéket és a fából készült épületeket. És végre – kapucinus majmokat a fákon!

– Volt egy szép nagy, belső tó stéggel, enyészet-szagú az egész, de a tóban „állítólag” óriáskígyó él… 

Innen a túlparton lefelé indultunk.  Egy helyen kikötöttünk és ismét befelé haladtunk a sűrű jungelba. A kísérőnk  összeterelt minket és óvatosan elindultunk befelé a sűrűbe. Egy nagy konda vaddisznó jött szembe velünk. Mire láthattuk volna őket, megálltak a bokrok mögött, a kanok ádázul csattogtatták a fogaikat innen is onnan is. Ekkor mindenki bekapcsolta a kamerát, fényképezőgépet és a  – klitty – klatty, nyikk- nyekk – hangra megugrott az egész csürhe…

A kb 40 disznó, nagy zajjal menekült vissza az őserdőbe, csak távolabbról sikerült megpillantani őket  egy pillanatra. Később találtunk egy kakaó-fát; termése szép, narancsárga,  rögbi formájú.  Utána indultunk a függőleges agyagfal felé, ahol az ararák laknak. Már késő délután volt, ezért nem mentünk  papagáj-nézőbe (majd holnap; magnana), hanem egy lapos zátonyon kikötve ismét felvertük a sátrainkat.

De előtte még a folyón láttunk a homokpadon sütkérezve egy szép, két méteres kajmánt. Elég közel engedett magához, így mindenki jó képeket és filmet tudott csinálni róla. Kitátotta a nagy száját is, aztán megunta és csendesen az egyre közelebb sodródó csónak elől a vízbe csúszott.

Vacsora után szép volt a naplemente, de 8 körül levertség, tompaság lett úrrá rajtunk és bevonultunk aludni a sátrakba.  – na azt nem lehetett… Állt a levegő és nem sokra rá mennydörgés, villámlás, kitört a zápor. A kísérőnk szegény rosszul lett (valami gyomorbaja volt  szegénynek); beültek ketten a csónakba, kitettek nekünk pár mentőmellényt és elindultak vissza, a 2 órányira lévő városkába orvoshoz. (sötétben, viharban a zúgó folyón, egy szál fejlámpával)… Éjjel kétszer is kimentünk sátrat igazítani, de úgy beáztunk, mint az ürgék; mindenünk csurom víz lett.  Már alig vártuk, végre rendes ágyban lehessünk ismét.

 Elzárva a jungel mélyén…

 Reggelre sem állt el az eső és a folyó egyre csak emelkedett. Rico szerint 8-ra vissza kell érjen a sógor a csónakkal. Remélhetőleg addig nem önt el bennünket az áradó víz, mert a zátonyon nem volt magasabb rész; csak az a pár mentőmellény volt , amit itthagytak. A szakácsnő reggelit akart nekünk csinálni, de nem hagytuk; inkább egy kávét  kértünk  – „hőstett”! Aztán végre 9 előtt nem sokkal megjött a csónak is.

Mindent vizesen pakoltunk be nylonzsákokba és esőkabátban, csurogva menekültünk a zátonyról az emelkedő folyó örvényei között vissza a szunyoghálós „szállodába”. Végre átfázva, Rurrenabaqueban a zuhany alatt kiöblítettük a sáros sátrakat, majd vizes ruhában elmentünk ebédelni.  Az eső elállt, 2-kor érkeztek a terepjárók. Béláékkal azon lobbiztunk, menjünk inkább repülővel vissza La Paz-ba, de közölték, h a füves kifutó is felázott; két napig nem is indul gép. – A csapat felének meg holnapután indul a gépe haza, Bp-re. Azt meg nem lehet lekésni. A du. 3-kor induló menetnek hajnali 3-4 órára  kellene megérkezni a fővárosba, ez a nap „puffer-idő”, eredetileg csak pihenésre lett szánva… Ám de ez is úszott. Indulás után nem sokkal szólt a sofőr, h nincs benzin!  Rurrenabaque-ban ugyanis 2 napja üres a kút,  a nagy esőzés miatt nem volt szállítás. Egy helyen volt kút, benzin nem… A következő faluban ugyanaz, de egy defekt miatt így is gumit kellett cserélni. Szerencsénkre a gumis igen élelmes ember lévén, felvásárolta a benzinkút árukészletét, így tudtunk venni néhány litert; jó drágán. Ez hazáig nem lesz elég, de  a következő városkáig talán kitart.

Sötétedett. A latyakos úton egy kamion borult félre, feltartva a forgalmat. Rico előre ment és intézkedett: az egyik kocsi előre, a másik kicsit hátra, a birka indiánok meg csak ácsorogtak az autóik mellett, mi pedig kiszlalomoztunk a káoszból… ismét   haladtunk, ha lassan is. Este 11-kor kitalálta a sofőr, h a „fő”-úton nagy kerülő, nem biztos, h elég lesz  a benzinünk a kútig, különben is 10-kor bezárt már. Tehát Ő tud egy rövidebb utat is, menjünk arra.

Egy dűlőút-szerű keskeny, hegyi jungel-útra mentünk. Pár-száz méter után előttünk egy teherautó ÁLL !  Sofőr sehol, út elzárva. A hegyről lezúduló víz elmosta előlünk az utat, hidat, lehetetlen volt továbbmenni. Itt voltunk a jungel mélyén, elzárva a világtól… a mi sofőrünk se szó, se beszéd, visszaült a helyére, kényelembe kucorodott és benyomta a szunyát –  kénytelen-kelletlen mi is ezt tettük, okosabbat nem tudtunk.”

Szerencsémre” épp megint ájuldoztam a magasságtól, így nekem jutott a legjobb hely; a csomagtartóban a táskák tetején feküdhettem, míg a többiek 5-en, ülve próbáltak aludni. Reggel fél 6-ig így sínylődtünk a toyotában.

   Az idő megy, fél 6-kor jön egy motoros; megtudjuk, h akkora a vízfolyás előttünk, h nem tudunk továbbmenni. Tolatás vissza a „főútra”! Sietünk, mert egy beszakadt áteresz miatt lezárták azt is. Mire odaérünk, az áteresz összehorpadt régi csövét  (ami kb 1 m átmérőjű) már kiásták, cserélték, kamionok hordják az agyagos követ tömítésnek. 1.5 óra várakozás… Végre átengednek az "új" hídon. Tovább haladunk ismét. Egy újabb szakasz a hegyek között, ahol 1 órára lezárják előttünk az utat javítás miatt . Sétálunk egy órát, át az építkezésen. Egy élelmes süketnéma néni szép mosollyal, azonnal colát és chips-et árul a tanyája előtt. Veszünk, fényképezünk. Egy óra múlva utolér a két dzsipünk. Továbbmegyünk. Forgalom alig. A sofőr fékez, egy áteresz itt is kisodródott. A két sáv helyett csak egy, jobbról alámosott homorú mélység, balról a kimosott óriási vas-cső és félautónyi kövek a 15 m-es mélységben. A víz őrülten tombol alul. A szűk hely – a terepjáró kerekétől 10-10 cm-re – széle berepedve, nagyon kétesélyes a helyzetünk. Kiszállunk, gyalog átfutunk; a kocsik óvatosan utánunk, de a második után a föld repedése jó pár cm-ert csúszik. – Megúsztuk. -  Délben nincs időnk megállni enni, mert szóltak, h feljebb 1 órányira 2-kor lerobbantják a megcsúszott földet, 6-ig le lesz zárva az út. A sebtében megvett csirkét a zötykölődő kocsiban vagyunk kénytelenek megenni. A sofőr nyomja a pedált keményen, előzget, de a helyen épp előttünk teszik le az útzárat…! Elakadtunk megint, már 12 órája La Paz-ban kellene lennünk.

Jó a rosszban, h a vizes sátrakat a sziklákra fektetve szárítgatjuk, míg várakozunk. Visszavinni úgysem tudjuk, mert a kölcsönzős estig bezár. Rico útlevele pedig ott maradt zálogban a sátrakért. 6-kor „repülő-rajttal” indul a közben összeverődött indián buszos, teher és személyautók hada. A sofőr is ideges, de tépünk ahogy lehet. Cigizni nincs idő, mindenki hulla-fáradtan ül a rossz úton ugráló kocsiban, sötét „Death Road”! Végre elérjük az aszfaltos utat, hajrá. 4600 m-es hágónál haladunk, ismét ájuldozok… nemsokára a város alattunk, csodás a katlan: az esti fényektől kivilágított La Paz látványa csodaszép! Késő este 11 tájban érkezünk meg az emberektől nyüzsgő, hektikus kavalkádba. A dzsip-ből alig tudunk kimászni a fáradtságtól... Gyors vacsora a hotelben (Rosario), zuhany  és kimerülten zuhanunk – végre ááágyba! 33 óra „utazás” a sáros "death road"-on;  500 km-en, borzasztó élmény!

 Hajnali 3-kor ébresztő, 4-kor indulás a reptérre, mert a csapat fele 6-kor indul Magyarországra; nekik véget ért a „nyaralás”! A mi gépünk 8-kor indul vissza, Limába. Ott átszállás Sao Paulo felé, de Rico útlevele a sátrasnál maradt, kíváncsian várjuk a fejleményeket;  Miként fog feljutni anélkül a gépre… Mi bejutunk a váróhoz, majd a kapuhoz is. Már a gépben vagyunk, amikor Rico vigyorogva megjelenik… -  De ezt inkább nem részletezem; lényeg, h valahogy átjött... -  Mondta: ha lemarad, a felesége hiába fogja várni  Rioban! 5 óra repülés Sao Pauloig; 2 óra van az átszállásig, de a csomagok sehol. Kiderült, már átcsekkolták a Rio-i gépre. Rico kidumálja magát, megint a gépen van. Este 11 óra, leszállás. A Hotel:  „Othon” nevű, 30 emeletes, gyönyörű. Jó a szoba, előttünk a Copacabana, csodás - Végre nyaralunk!

Utószó:

Másnap reggel a Rio-i Copacabanán, a tengerparton szörnyű látványt nyújthattunk, mert igencsak csodálkozva néztek a helyiek bedagadt, piros lábszárunkra… mert térdtől lefelé és a karunk milliónyi, égő, viszkető, a Madidiban töltött napok emlékeivel:  mosquito csípésekkel  volt tele és mostanra igencsak begyulladtak, annyira viszkedett, szinte egyfolytában vakaróztunk. Sétáltunk  mezítláb a homokban és eszünkbe jutott boliviai kalandunk, az a három nap, amit valószínűleg sohasem felejtünk el…  Bőrünk még egy ideig megőrzi a csípések nyomait… de azt gondoltuk, megérte a sok megpróbáltatás; és ha majd otthon  az utcánkban lesz egy  kátyú, arra gondolunk: van olyan része a világnak, ahol örülnének, ha ilyen utak lennének…

Rurrenabaque egy kisváros a Beni folyó partján; innen indulnak Madidibe a kalandvágyók  jungeltúrára. Reggelit vadászva találtunk egy Mossquito-Bar nevű kajáldát; a tulaj beszélt angolul, eredeti bolivian reggelit ettünk: sült marha, tükörtojás, sültbanán, rizs, kávé.

Majd elindultunk a partra, már ott voltak a hosszú facsónakok mentőmellényekkel felszerelve.  

Velünk volt még egy Maurice nevű indián, a fia, a sógora és egy szakácsnő. Ők fognak gondoskodni rólunk a három nap alatt a jungelben. Elképzelni sem tudtuk, mit fogunk majd enni...  Elindultunk Madidibe. A park akkora, mint Zala megye, néhol őslakos indián falvakkal,  ezekhez nem lehet bemenni, de láttuk a nyomokat. A sáros, sárga színű folyó akkora, mint a Tisza Szolnoknál;  felfelé összeszűkül és két sziklaszirt között rohan mint a veszedelem. Itt van a Nemzeti park bejárata, leadtuk az utaslistát, mert kifelé is el kell számolni a létszámmal.

Feljebb kiszélesedik az örvénylő vízfolyás és mindenhonnan apróbb folyók és patakok folynak belé; tele van zátonyokkal, szigetekkel. Közben a bozótosban láttunk tapírt, majd egy capibara párt a kicsinyeikkel, (a világ legnagyobb rágcsálója) süldőmalac méretű, de a formája, mint a tengeri malacé, olyan 40 kg-os kb.  

- és még valamiféle libaméretű vizimadarakat... - 4 órás motorozás után egy mellékágnál (Tuichi) vertünk sátor-tábort.  A part tele volt tapír-nyomokkal, mélyen besüllyedve a sáros, iszapos talajba. Maurice és fia először egy macsétával kivágta a parton a bozótost, h a sátrakat fel lehessen állítani.  

A lábunkkal elegyengettük a homokot és fél óra múlva már készen is volt a lakhelyünk, a jungel szélén, a sűrűbe nem is mertünk még bemenni. A cipőinket levéve dagonyáztunk a süppedő sárban. Apró, kis alig látható moszquitok lepték el a lábunkat, de a csípést nem éreztük azonnal, bezzeg utána... viszont rögtön pirosodni kezdett a helye. A szakácsnő legnagyobb meglepetésünkre olyan milánói spagettit főzött, h nem is gondoltuk. 8 felé mindenki elment a sátrába aludni és nyafogtak, h nincs levegő. 

A sötétség teljes, felettünk ragyog a Dél Keresztje, a fákon ezer szentjánosbogár villog; a csend és a sötétség körülölelt bennünket ...