Hajnali 3-kor ébresztő, 4-kor indulás a reptérre, mert a csapat fele 6-kor indul Magyarországra; nekik véget ért a „nyaralás”! A mi gépünk 8-kor indul vissza, Limába. Ott átszállás Sao Paulo felé, de Rico útlevele a sátrasnál maradt, kíváncsian várjuk a fejleményeket;  Miként fog feljutni anélkül a gépre… Mi bejutunk a váróhoz, majd a kapuhoz is. Már a gépben vagyunk, amikor Rico vigyorogva megjelenik… -  De ezt inkább nem részletezem; lényeg, h valahogy átjött... -  Mondta: ha lemarad, a felesége hiába fogja várni  Rioban! 5 óra repülés Sao Pauloig; 2 óra van az átszállásig, de a csomagok sehol. Kiderült, már átcsekkolták a Rio-i gépre. Rico kidumálja magát, megint a gépen van. Este 11 óra, leszállás. A Hotel:  „Othon” nevű, 30 emeletes, gyönyörű. Jó a szoba, előttünk a Copacabana, csodás - Végre nyaralunk!

Utószó:

Másnap reggel a Rio-i Copacabanán, a tengerparton szörnyű látványt nyújthattunk, mert igencsak csodálkozva néztek a helyiek bedagadt, piros lábszárunkra… mert térdtől lefelé és a karunk milliónyi, égő, viszkető, a Madidiban töltött napok emlékeivel:  mosquito csípésekkel  volt tele és mostanra igencsak begyulladtak, annyira viszkedett, szinte egyfolytában vakaróztunk. Sétáltunk  mezítláb a homokban és eszünkbe jutott boliviai kalandunk, az a három nap, amit valószínűleg sohasem felejtünk el…  Bőrünk még egy ideig megőrzi a csípések nyomait… de azt gondoltuk, megérte a sok megpróbáltatás; és ha majd otthon  az utcánkban lesz egy  kátyú, arra gondolunk: van olyan része a világnak, ahol örülnének, ha ilyen utak lennének…