Elzárva a jungel mélyén…

 Reggelre sem állt el az eső és a folyó egyre csak emelkedett. Rico szerint 8-ra vissza kell érjen a sógor a csónakkal. Remélhetőleg addig nem önt el bennünket az áradó víz, mert a zátonyon nem volt magasabb rész; csak az a pár mentőmellény volt , amit itthagytak. A szakácsnő reggelit akart nekünk csinálni, de nem hagytuk; inkább egy kávét  kértünk  – „hőstett”! Aztán végre 9 előtt nem sokkal megjött a csónak is.

Mindent vizesen pakoltunk be nylonzsákokba és esőkabátban, csurogva menekültünk a zátonyról az emelkedő folyó örvényei között vissza a szunyoghálós „szállodába”. Végre átfázva, Rurrenabaqueban a zuhany alatt kiöblítettük a sáros sátrakat, majd vizes ruhában elmentünk ebédelni.  Az eső elállt, 2-kor érkeztek a terepjárók. Béláékkal azon lobbiztunk, menjünk inkább repülővel vissza La Paz-ba, de közölték, h a füves kifutó is felázott; két napig nem is indul gép. – A csapat felének meg holnapután indul a gépe haza, Bp-re. Azt meg nem lehet lekésni. A du. 3-kor induló menetnek hajnali 3-4 órára  kellene megérkezni a fővárosba, ez a nap „puffer-idő”, eredetileg csak pihenésre lett szánva… Ám de ez is úszott. Indulás után nem sokkal szólt a sofőr, h nincs benzin!  Rurrenabaque-ban ugyanis 2 napja üres a kút,  a nagy esőzés miatt nem volt szállítás. Egy helyen volt kút, benzin nem… A következő faluban ugyanaz, de egy defekt miatt így is gumit kellett cserélni. Szerencsénkre a gumis igen élelmes ember lévén, felvásárolta a benzinkút árukészletét, így tudtunk venni néhány litert; jó drágán. Ez hazáig nem lesz elég, de  a következő városkáig talán kitart.

Sötétedett. A latyakos úton egy kamion borult félre, feltartva a forgalmat. Rico előre ment és intézkedett: az egyik kocsi előre, a másik kicsit hátra, a birka indiánok meg csak ácsorogtak az autóik mellett, mi pedig kiszlalomoztunk a káoszból… ismét   haladtunk, ha lassan is. Este 11-kor kitalálta a sofőr, h a „fő”-úton nagy kerülő, nem biztos, h elég lesz  a benzinünk a kútig, különben is 10-kor bezárt már. Tehát Ő tud egy rövidebb utat is, menjünk arra.

Egy dűlőút-szerű keskeny, hegyi jungel-útra mentünk. Pár-száz méter után előttünk egy teherautó ÁLL !  Sofőr sehol, út elzárva. A hegyről lezúduló víz elmosta előlünk az utat, hidat, lehetetlen volt továbbmenni. Itt voltunk a jungel mélyén, elzárva a világtól… a mi sofőrünk se szó, se beszéd, visszaült a helyére, kényelembe kucorodott és benyomta a szunyát –  kénytelen-kelletlen mi is ezt tettük, okosabbat nem tudtunk.”

Szerencsémre” épp megint ájuldoztam a magasságtól, így nekem jutott a legjobb hely; a csomagtartóban a táskák tetején feküdhettem, míg a többiek 5-en, ülve próbáltak aludni. Reggel fél 6-ig így sínylődtünk a toyotában.